– Nóri, szerintem neked valami küzdősportra kellene járni.

– Jaj, Mama, hát én azt biztos nem szeretném. – válaszoltam kicsit ingerülten a magam 7 éves fejével.

– Csak próbáld ki. Ha nem tetszik, abbahagyhatod. Megígérem.

– Jó. – feleltem villámgyorsan visszanyerve a lelki békémet, mert két dologban biztos voltam: abban, hogy amit Anyukám ígér, azt mindig betartja, és abban, hogy nekem ez a karate dolog egész biztos nem fog tetszeni…

Közel 24 év telt el, és a karate jobbnak bizonyult, mint a jól ismert hajlakk, mert még mindig tart. Hogy mit kapok tőle? Fantasztikus embereket, szuper barátokat, mestereket, edzőtáborokat, életre szóló élményeket, hasbelefájdulós nevetéseket, második családot, és még sorolhatnám….

Karatés út

Két esetben vagyok kitartó: amikor valamit nagyon szeretek, és fel sem tűnik, milyen rögös az út a cél felé vagy amikor rákényszerít valamire az élet és nincs választásom. A karate az előbbi kategóriába tartozik. Ennek köszönhető, hogy immár 24 éve az életem része.

Az elmúlt több mint 2 évtized alatt voltak ugyan kisebb kihagyások, de végül mindig visszatértem. A karaténak ellenállni olyasmi kihívás lett volna számomra, mint figyelmen kívül hagyni, hogy a hűtőben szunnyadó nutellát vagy étcsokoládét kizárólag az vidítja fel, ha megeszem őket.

karate nem csupán küzdősport, hanem sokkal inkább harcművészet. Fegyelemre, figyelemre nevel, akaraterőt és kitartást ad. Életem nehezebb pillanataiban nagyon sokszor a „karatés vagyok, meg tudom csinálni” mentalitás segített. 18 évesen kezdtem el edzéseket tartani, saját mesterem, Turák Péter 5. danos sensei mellett, aki ekkor már 11 éve volt számomra „A” sensei (a japán nyelvben a sensei szó jelentése tanár).

Azóta eltelt újabb 13 év, és még mindig közösen tartunk edzést, ugyanabban az időpontban, ugyanabban az iskolában. Elmondhatatlanul hálás vagyok neki. És bár megmaradt a mester-tanítvány viszony, közben igazi pót-apává avanzsált, aki jó barát is.

Uzonyi Nóra - karate

Nagyon szeretek gyerekeket tanítani: jó látni, ahogy fejlődnek, szeretek osztozni a sikereikben, mellettük lenni a kudarcoknál is és megmutatni nekik, hogy mennyi mindenre képesek. Az alapvető cél elsősorban a következő vizsgára való felkészülés. Nagy hangsúlyt fektetünk a nevelésre is: arra törekszünk, hogy aki nálunk karatézik, az megtanuljon hinni magában. Tudja, mit jelent tisztelettudónak és alázatosnak lenni úgy, hogy közben nem hunyászkodik meg. Mindeközben persze az is fontos, hogy jól érezzék magukatmozogjanak, és akár életre szóló barátságokat kössenek.

Az utóbbi 8 évben a gyerek- és felnőtt edzőtáborok, valamint a 100-150 fős övvizsgák szervezése is az én feladatom.

Az a célom, hogy az edzésmunka minden esetben gerincbarát legyen. Persze ahhoz, hogy eddig eljussak, kellett egy-két porckorong-pofon is.

A karate árnyoldala

Nagyjából 10 éve kezdtem először érezni, hogy a karate mozgásanyaga nem feltétlenül egészséges. És most nem az edzéseken begyűjtött esetleges kék-zöld foltokra gondolok, hanem az ízületi fájdalmakra. De mivel „egy igazi karatés pókerarccal tűri a fájdalmat”, azt hittem, a sajgó testrészek csupán az akaraterőmet hivatottak próbára tenni.

Két gerincprobléma – egy porckorong kitüremkedés és egy kiszakadt sérv – kellett ahhoz, hogy elvégezzem a preventív gerinc- és stretching képzést, ami alapjaiban változtatta meg az edzői hozzáállásomat. A tanultak tükrében rádöbbentem, hogy nem a karate mozgásanyagával van baj, hanem a gyakran elavult edzői berögződésekkel és a helyes mozgásmintákkal kapcsolatos hiányos ismeretekkel.

Elkezdtem átalakítani a bemelegítéseket, és figyeltem, hogyan reagálnak a gyerekek az újfajta erősítő- és nyújtó gyakorlatokra. Emellett árgus szemmel lestem a testtartásukat, hogy észrevegyem, kinek mi a gyengesége, és mire kell odafigyelnie ahhoz, hogy az egyes mozdulatokat karatés szempontból helyesen, ám közben ízületkímélő módon hajtsák végre. 

Gyerekeknek és felnőtteknek tartott edzéseinken egyaránt várjuk kezdők és újrakezdők jelentkezését.

Megosztás
Share on Facebook
Facebook